Széles deszka kontra keret-betét

A nagyipari bútorlapgyártásnak köszönhetően hozzászoktunk, hogy egy bútorajtó, egy ágyvég, egy térelválasztó panel egybefüggő, széles felület. Gyakran ezt várnánk el a tömörfából készült bútoroktól is. Pedig ha megnézünk egy míves régi szekrényt, vagy egy szakértelemmel elkészített mai fabútort,

Legtöbbször valamilyen keretbetétes szerkezet alkotja a nyíló elemeket.

De miért?

Mi indokolta/indokolja ennek az asztalos zsargonban fillungosnak (magyarul: keret-betétesnek) nevezett szerkezetnek az alkalmazását?

És amikor nem, miért készítik ezeket különálló deszka csíkokból, miért nem egy széles lapból? Különösen indokolt ez a kérdés napjainkban, amikor már a sokadik asztalos generáció jött ki az iskolából azzal a tudással, hogy a bútoranyag szinte kizárólag valamilyen lap - legtöbbször fa-műgyanta kompozit - lehet.

Ahogy a legtöbb esetben, itt is a faanyag tulajdonságai körül kell a választ keresni.

Van egy régi asztalos szabály (dogma?) ami szerint szíjácsot nem építünk be. Bár a napjainkban készülő bútorok között egyre kevesebb, ami fából készül, soha nem késő tisztába tenni egy-egy ilyen kérdést. (Ami nem is egy egyszerű választás az igen-nem, a jó és a rossz között.)

Korábban sem volt egyértelmű, hogy ki kell-e ejteni a geszten kívüli farészt. Erre utal például az, hogy a dió rönköt a régi mesterek is gyakran kéregben tartották egy évig, mielőtt felfűrészeltették. És ennek épp az volt az oka, hogy ez alatt az idő alatt a szíjács színe valamennyire hozzábarnult a fatest belső részéhez. Nem csinálták volna ezt, ha nem akarták volna felhasználni.

A posztban elmondom, hogy

• Mi a különbség a szíjács és a geszt között,
• mi indokolhatja a szíjács kihagyását,
• mi szól a mellett, hogy mégiscsak felhasználjuk,
• és hogy melyik az a hazai fafajta, aminek mindenképpen csak a gesztjét építhetjük be.

Egy rövid poszt arról, hogy milyen mértékben változtatja a méretét a természetes fa, amiből bútort készítünk.

a körülötte levő levegő páratartalmához igazodva nedvességet vesz fel, vagy ad le. Ez pedig azzal jár, hogy változtatja a méretét. (Néha, ha hagyjuk, az alakját is.)  Ha nedvesedik, dagad. Ha szárad, zsugorodik.  Mégpedig különböző irányokban más-más mértékben. Nem is kicsit más mértékben.

Az erdei fenyő például rostirányban (hosszirányban) 0,4 %-nyit képes zsugorodni vagy dagadni. Keresztirányban megkülönböztetjük a sugárirányú és a húrirányú méretváltozást. Maradva az erdei fenyőnél, sugárirányban kisebb, 4 % a maximális méretváltozás, míg húrirányban közel a duplája, 7,7 százalék. 

 Az ábrán az is látható, a rönkben elfoglalt helye alapján melyik a sugár- illetve a húrmetszésű anyag.

A ma reggeli email-ekkel jött egy kis oktatóvideó. Van néhány nagy mítosza a szakmának, az egyik ilyen: 

a      F  I  Ó  K        

A fiók szerkezete, illesztése, beszerelése mind-mind nagy irodalommal rendelkezik, és az oldschool asztalosok hajlamosak az alapján megítélni a kollégákat, hogyan gondolkodnak erről a bútorelemről. Nem akarok igazságot tenni, szabad-e például tiplizni egy fióktestet. (Az alapokban azért értsünk egyet: csavarozni nem szabad. Ez kb. akkora erkölcstelenség, mint a káposztás tésztára cukrot tenni. Vagy nagyobb.)

Mindenesetre a mai rövid film egy  tradicionális eljárást mutat be a fiókok pontos illesztésére.

Magyarázó posztocska a bútorviaszolásról írt anyagokhoz.

A bútor-és padlóviaszok jó részéről azt írják a gyártók, hogy ecsettel, ronggyal hordhatjuk a felületre. (Egyes esetekben meleg szórással, de az már ipari terület, itt nem foglalkozunk vele.) Az ecsetről mindenkit lebeszélnék. A rongy megfelelő eszköz, de ha kényelmesen, és esetleg sokat akarunk dolgozni, javasolom a nagyon egyszerű kis babák (más néven labdák) használatát.

Alapvetés

A fa felületkezelése, akár természetes, akár szintetikus anyagokkal végezzük, hasonló elvek alapján működik. A megfelelő előkészítés (csiszolás, tisztítás) után felviszünk rá egy (vagy több) réteg folyékony, viszonylag keményre száradó anyagot. Ezt általában alapozásnak mondják. Ez beleköt a pórusokba, csökkenti a felszín nedvszívó képességét.
A megfelelően alapozott felületre lehet aztán felhordani a fedőréteget. Ez már – mivel ott az alapozó – nem szívódik bele a fába, a felületen marad, fényt, védelmet ad.
Vagyis három műveletet kell elvégeznünk:

- A felület előkészítését (Erről ITT olvashatsz.)
- Az alapozást - erről szól a mai poszt
- A fedőréteg felvitelét (Erről pedig ITT írok)

Viaszolás 2. - alapozás (olajozás)

Az olajozás a natúr fa kedvelőinek maga a paradicsom kapuja.

Alapvetés

A fa felületkezelése, akár természetes, akár szintetikus anyagokkal végezzük, hasonló elvek alapján működik. A megfelelő előkészítés (csiszolás, tisztítás) után felviszünk rá egy (vagy több) réteg folyékony, viszonylag keményre száradó anyagot. Ezt általában alapozásnak mondják. Ez beleköt a pórusokba, csökkenti a felszín nedvszívó képességét.
A megfelelően alapozott felületre lehet aztán felhordani a fedőréteget. Ez már – mivel ott az alapozó – nem szívódik bele a fába, a felületen marad, fényt, védelmet ad.
Vagyis három műveletet kell elvégeznünk:

- A felület előkészítését - erről szól ez a poszt
- Az alapozást - erről olvashatsz ITT
- A fedőréteg felvitelét -erről pedig ITT írok

 Viaszolás 1. - a felület előkészítése

Ha nincs a kezelendő tárgyunkon semmi rendkívüli – extra gyantatartalom, olajfolt, kisördög – ez a művelet egyet jelent a csiszolással.

Ma reggel egyebek mellett ez a két filmecske jött szembe a finewoodworking.com-on.
Nincs időm részletezni, de magukért beszélnek. Nem kell hozzá angolul tudni, bár ha értjük nem maradunk le például az ilyen mondatokról: "Ha nehéznek találod, hogy a vésőt pontosan a vonalra illeszd, talán itt az ideje egy újraélezésnek."

Az első egy arts&crafts szekrényke csaphelyének pontos (és kitörésmentes) kivésése, a másik inkább haladóknak szól, spirálfúrót köszörül át központos fafúrónak a mester.

Az egyik:

És a másik:

Rendszerint nincs időm a finewoodworking.com hírleveleit átböngészni. Ez baj.
Nézzék/nézzétek, megint mit találtam (alapfok):
A képre kattintva bejön a videót tartalmazó oldal.)

Angolul nem kell hozzá tudni, a java úgy is érthető.
Egy érdekesség: vagy nem ismerik a padszolgát, vagy csak itt feledkeztek meg róla.
És egy aranyosság: a padvasat - ami nem is vas - benchdog-nak, padkutyának hívják.

Éa akkor már érdemes megnézni közelről ennek a kutyának a részleteit. farugóval biztosítja, hogy megszoruljon a kívánt pozícióban, és még arra is ügyelt, hogy szép legyen: sötét alaptest, világos rugó.

Az oldal alján további, hasonló videókra lehet átlépni. Akinek engedi az ideje, tegye meg - én most kimegyek a műhelybe:)

A blogok fordított időrendje miatt a folytatást előbb rakom fel, mint az első futamot: ez a poszt egy később közzétett anyag második fele. Vagyis kezdem a végével: mire figyeljünk egy csapos keret összeépítésénél.

Alább többször szóba kerül a keret csapos, illetve réses (végigmenő) darabja:

A következő, Kontraprofil helyett posztban nagyjából ott fejezem majd be, hogy a keretek egymással szembe kerülő anyagai egymásnak megfelelő rajzolattal készüljenek. Ezen túl pedig az egymás mellé kerülő keretek is folytatólagos vagy szimmetrikus mintázatokkal csatlakozzanak. 

Háát... nem igazán nagy kihívás. Izgalmasabb posztot lehetne írni, ha tipli helyett mondjuk egy (vagy két) oldalon gérillesztett ollós csappal állna össze a szerkezet. De most ez van, tessék ennek örülni.

Amiről beszélünk, a következő képen látható. Van egy keretünk, aminek az árkolásába (nút) furnérozott rétegelt lemez betétet teszünk. A szerkezeti kialakítás (marás, gérvágás, furatok) készen van, csak ösze kell állítani.

Nem szeretem az American Woodworker hírleveleit. Folyton a lap régebbi leárazott számait ajánlják, vagy giccses/unalmas bútorok terveit akarják rám sózni nagyon kedvezményes dvd-ken. És nem a kedvenceim a jópofa kis izék sem, amiket kulcstartóra, kacatospolcra csinálnak unatkozó szakik. (Gondolok itt a műgyantába öntött autómakettre, Lada sebváltógomb gyanánt - de ezt a mondatot  meg csak a harmincon túliak értik.)
Ezt leírva ugrott be, hogy akkor mi a fenének is írom ezt a posztot? Talán azért, hogy a végén megjegyezzem, hogy ez az izé, amiről szól, anyagszerűtlen, fémből, bakelitből kellene lenni neki, meg egyáltalán, semmi értelme a létezésének.

Szóval itt van leírva, hogyan készül:
http://americanwoodworker.com/blogs/projects/archive/2007/07/24/Cube-
In-A-Cube.aspx?utm_source=AWNL&utm_medium=email&utm_campaign=AWNL_20110825

És hogy ne érjen az a vád, hogy hanyagolom a magyarokat, aMagyar Amatőr Faesztergályos Klub oldalán is találtam egy ilyent: ide kattintva érhető el.   A mafk.hu egyébként üdítő jelenség a hazai interneten, azt hiszem, az első alulról szerveződő  faipari szakmai fórum. Nem nézem rendszeresen de úgy tűnik, virul. Éljen, viruljon, tessék látogatni!

És végül arról, hogy miért is nem tartom szerencsésnek ezt az amúgy is fölösleges porfogót fából megcsinálni: mert anyagszerűtlen. A készítésről szóló  cikkben írja is a szerző, hogy a bütü felől kell először fúrni, ellenkező esetben beszakadhat az anyag a következő fúrásnál. Vagyis annyira el van vékonyítva, hogy erősebb mechanikai hatásra (leeseés) betörhet a kocka keresztmetszeti vége. Ennek ellenére asztalos tanulóknak ajánlom: fejleszti a térlátásukat. Talán.

Fürgető. Még a nyolcvanas évekből rémlik ez az elnevezés. Azt hiszem, félfordítónak újmagyarítják. Azt az egyszerű zárat (tyúkól-zárat) is jelenti, ami egy a közepén szeggel átütött léc, ráfordítva az ajtóra. Ipari változata az egyrétegű ablakoknál valaha használt kis izé.

 Egy-és kétoldalas változata a képen.

Ebben a posztban nem pont erről lesz szó. Félfordítónak, fürgetőnek hívjuk azt a kis rögzítő elemet is, amivel lapok és kávaszerkezetek összekötését oldhatjuk meg. Az angol nagyon találóan "cross grain fastener"-nek hívja, azaz "keresztszálú rögzítőnek". Ez az elnevezés utal rá, hogy miért lérdemes szeretni ezt a kis bizbaszt: nyugodtan rábízhatjuk egy étkezőasztal tömörfa lapjának a kávához erősítését. Szilárd kötést biztosít úgy, hogy közben a lap keresztirányban nyugodtan zsugorodhat-dagadhat. (Egy 80 cm széles tömörfa lap, ha csak 1%-ot mozdul, az is 8 mm!)

De lássuk, miről van szó:

 A kávába helyenként fészket marunk, amibe illeszkedik a képeken látható módon a blogbejegyzés tárgya. Jól látható az is (piros csillag), hogyan kell méreteznünk ahhoz, hogy a lapot a kávához szorítsa.

A  "Faanyagok összeforgatása1" poszt a szolgáltatja a minimális elméleti alapot a tömörfa lapok, lemezek készítésének gyakorlatához. Első nekifutásra arról írok, hogy 8-12 milliméter vastag fa lemezt hogyan szoktam készíteni. Az alább látható padláda homlokfelületének elkészítése következik. A betét 12 mm vastag, szilfa. Egy darab 50 mm vastag palló volt az alapanyaga.
Fontos hangsúlyozni, hogy egy darab palló. A pad homloksíkján a faerezet folytatólagosan fut, jóllehet a két közbülső láb megtöri a felületet. Ez azt jelenti, hogy olyan hosszúságú szép rajzolatú pallót választottam, ami a három-betét darab összes hosszát kiadta. Az alapanyag szélessége a készítendő lap harmadrészénél valamivel (10-15 mm) több kellett, hogy legyen. A megmunkálást eldarabolt anyagon végeztem, hogy kisebb legyen a gyalulási-fűrészelési veszteség. (Ez később esetleg megér egy rövidebb bejegyzést - ti. hogyan befolyásolja az anyag hosszúsága, görbesége a belőle kinyerhető alkatrészek méretét.) Fontos, hogy a darabolástól kezdve mindvégig tudjam, jelöljem az egyes anyagok egymáshoz viszonyított eredeti helyzetét.

Vagyis: kiválasztottam a pallót (húrmetszet - gazdag rajzolat). Kifűrészeltem belőle egy akkora darabot, hogy a három betét összes hosszát kiadja, és a szélesség harmadrészét. A betétek hosszának megfelelően háromfelé daraboltam. Az így kapott rövid pallók egy lapját annyira megegyengettem, hogy azok ne billegjenek a szalagfűrész vezetővonalzójához szorítva. Megegyengettem az éleiket is. (Az élek gyalulása halasztható lenne, de egyszerűbb még egyben - most 6 darab él, hamarosan 18 lesz.)

Ezt követően elkezdem...

Erről a témáról többnyire mindenki, aki átesett valamilyen faipari szakmai képzésen - szakképző iskola, egyetem, szakmai gyakorlat -  tud annyit, amennyi alapszinten elég. "Jobb él a jobb élhez, bal a balhoz ragasztva, húrmetszésű anyagnál a jobb és a bal felületek váltakoznak."  Ennek megfelelően összeállított terítéket mutatnak a képek. Az 1. sugaras metszésű, a 2. húrmetszésű anyagokkal.

Természetesen nem minden deszka vagy palló tisztán húr- vagy sugármetszésű. De a dolog veleje minden terítékképzésnél ugyanaz:jobb él a jobb élhez, bal a balhoz, a felületen pedig váltakozzanak a bél felé néző és a kifelé néző felületek. Ezt mutatja a 2_1 ábra.

Alapvetően ez rendben van, de ne csodálkozzunk, ha régebbi könyvekben, vagy idősebb szakemberekkel beszélve ettől eltérő állásponttal is találkozunk.

Annyi mindennel lehetne kezdeni, hogy nem is tudnám, hova kapjak. Nem tudnám, ha nem egy padládát készítenék, amin az ülőfelület három, külön-külön felnyíló lap lesz. Azokat pedig merevíteni kell, mert egy 350 mm széles deszka, bármennyire gondosan forgatom is össze az anyagot, vetemedik. Főleg, ha szilfából van. Másrészt pedig egy sűrűn látogatott (ti.: általam sűrűn...) angol fórumon a minap kísértem végig egy polémiát a gyúrótábla merevítéséről. Olvastam újat, rövidesen meg is osztom.

Tehát: ha lap, akkor merevítjük. (Az összeforgatásról itt írok.) Ha nem tesszük, szinte biztos, hogy görbülni fog. Itt átkozom el azokat a bútorcsinálókat, akik nem átallanak tömör fa lapot ajtóként alkalmazni, mindenféle merevítés nélkül. Másutt írtam már a "parkettamintás" fenyőlapokból bútort építőkről, más okból kritizálva őket. A lényeg: azért találták ki a keret-betétes ajtókat, mert EGY LAPBÓL készítve  NEM MŰKÖDNEK.

Az egyik lehetőség a merevítésre a fejelőléc. (Rajztábláknál, gyúródeszkáknál, asztallapoknál alkalmazták-alkalmazzák elsősorban.) A lap két végére, merőleges száliránnyal egy-egy anyagot erősítünk. Árokcsapos (nútféderes, árokeresztékes) illesztéssel kötjük oda - de ez nem elég. Ez a kötés arra jó, hogy a merev fejelőléc ne engedje vetemedni a közbülső lapot. Meg sem ragaszthatjuk, csak a közepén.
Miért is?