Széles deszka kontra keret-betét
A nagyipari bútorlapgyártásnak köszönhetően hozzászoktunk, hogy egy bútorajtó, egy ágyvég, egy térelválasztó panel egybefüggő, széles felület. Gyakran ezt várnánk el a tömörfából készült bútoroktól is. Pedig ha megnézünk egy míves régi szekrényt, vagy egy szakértelemmel elkészített mai fabútort,
a legritkább esetben találunk „egy ajtó-egy deszka” megoldást.
Legtöbbször valamilyen keretbetétes szerkezet alkotja a nyíló elemeket.
De miért?
Mi indokolta/indokolja ennek az asztalos zsargonban fillungosnak (magyarul: keret-betétesnek) nevezett szerkezetnek az alkalmazását?
Miért kerülik az asztalosok évszázadok óta az egyszerű deszkaajtókat?
És amikor nem, miért készítik ezeket különálló deszka csíkokból, miért nem egy széles lapból? Különösen indokolt ez a kérdés napjainkban, amikor már a sokadik asztalos generáció jött ki az iskolából azzal a tudással, hogy a bútoranyag szinte kizárólag valamilyen lap - legtöbbször fa-műgyanta kompozit - lehet.
Ahogy a legtöbb esetben, itt is a faanyag tulajdonságai körül kell a választ keresni.