Alapvetés

A fa felületkezelése, akár természetes, akár szintetikus anyagokkal végezzük, hasonló elvek alapján működik. A megfelelő előkészítés (csiszolás, tisztítás) után felviszünk rá egy (vagy több) réteg folyékony, viszonylag keményre száradó anyagot. Ezt általában alapozásnak mondják. Ez beleköt a pórusokba, csökkenti a felszín nedvszívó képességét.
A megfelelően alapozott felületre lehet aztán felhordani a fedőréteget. Ez már – mivel ott az alapozó – nem szívódik bele a fába, a felületen marad, fényt, védelmet ad.
Vagyis három műveletet kell elvégeznünk:

- A felület előkészítését (Erről ITT olvashatsz.)
- Az alapozást - (Erről pedig ITT.)
- A fedőréteg felvitelét (Erről szól ez a poszt.)

 

VIASZOLÁS (Fényezés)

Az előző posztban oda jutottunk, hogy egy tükörsimára csiszolt, a felszínén kikeményedett olajjal átitatott anyagunk van. Az olajozás közben látott tüzes, élénk színű felületet a csiszolás kicsit megtörte, tompult, mattabb lett. A viasszal végleg visszaadjuk a fényét, simává, selymes csillogásúvá, keményebbé, és valamennyire víztaszítóvá tesszük.

A bútor-és padlóviaszok jó részéről azt írják a gyártók, hogy ecsettel, ronggyal hordhatjuk a felületre. (Egyes esetekben meleg szórással, de az már ipari terület, itt nem foglalkozunk vele.) Az ecsetről mindenkit lebeszélnék. A rongy megfelelő eszköz, de ha kényelmesen, és esetleg sokat akarunk dolgozni, javasolom a nagyon egyszerű kis babák használatát. A készítésükről készült egy rövid kis poszt, egyébként így néznek ki:

A viaszt egyenletesen, NAGYON vékony rétegben kell a felületre juttatnunk. Kb molekulányi vastagságban. Szerencsére ez egyszerűbb, mint gondolnánk. Akár ronggyal, akár rongybabával dolgozunk, arra kell figyelni, hogy az eszközünk ne tocsogjon az anyagban – mindig jól dolgozzuk ki belőle a viaszt, mielőtt újra belemártjuk. Ha olyan a tapintása mint a szétpárolt padlizsánnak, túláztattuk. A viaszok fajtától és hőmérséklettől függően ikrás paszták vagy olajszerű folyadékok.

Leggyakrabban a Biopin keményviaszt használom. Sárgás paszta, nyáron, nagy melegben folyós.

A baba hasát egy kis ponton mártsuk a viaszba. Nagyobb felületeknél – meg néha kisebbeknél is – azt szoktam csinálni, hogy bemártom, és a felületre, mint egy pecsétnyomóval, több foltot teszek.

Ezeket a foltokat a baba körkörös mozgatásával eloszlatom. Aztán keresztbe-hosszába folytatom. Ha már egyenletesen elterítettem a viaszt, az utolsó fázisban szálirányban, az anyag teljes hosszában húzogatom végig a viaszoló babát. Ekkor már nem lehet sem a babán, sem a felületen vastagon anyag, sem foltban, sem csíkban. Ha több viasz lenne, mint azt szeretnénk, a rongybabával fel lehet szedni, és a következő – viaszolásra váró, csiszolt – anyagra lehet „pecsételni”. De lehet, hogy elég újrakezdeni az oszlatást, aztán a rongy és a fa felszívja a többletet. 

Kisebb felületeket, éleket úgy szoktam kezelni, hogy a nagyobb darabok után a babában maradt anyagot oszlatom el rajtuk. Ez elég szokott lenni, nem kell a viaszba mártani az eszközünket, nehogy fölös mennyiséget hordjunk fel.


Oszlatás közben

Frissen viaszolt felület, még polírozás előtt


És majdnem készen vagyunk. Ha finoman megérintjük a fát, azt érezzük, hogy tükörsima, egyenletes felületünk van. Viasztól függően 20 perc-egy óra múlva finom, nem szöszölő, lehetőleg nem túl műszálas ruhaanyaggal dörgöljük, simogassuk át (polírozás). Az anyagot csomóba gyűrve jól rá lehet nyomni a felületre. Ekkor jön létre az a selymes, diszkrét fény, amit annyira szeretünk a viaszolt felületeken.

A polírozást elvégezhetjük puha szőrű kefével, ecsettel is. Faragott, tagolt felületeknél mindenképpen ezt javasolom.
Végül egy hevenyészett galéria néhány viaszolt bútorral.

 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

És még több viaszolt bútort találsz IDE kattintva.